Minden gondolatom az ovi kezdés körül forog már. Beszereztem mindent, amire Davenek szüksége lehet. Ruházat, kinti-benti és utcai cipő, esőkabát, hátizsák, ovis ágynemű és ovis zsák. Minden arra vár, hogy eljöjjön végre a szeptember és kis tulajdonosuk használatba vegye őket. Annyira gyorsan elrepült ez a nyár...most nagyon nem várom az ovit. Minden bajom van, hogy mi lesz vele? Hogy mi lesz velem? Fogja e bírni a beszoktatás nélküli egyből ott maradást 7 órára. Jesszusom...7 óra nélküle...kikészülök a gondolattól is, de tudom ez az élet rendje és tudom neki nagyon jó lesz...tudom? az azért túlzás...REMÉLEM. Mellette pedig esténként, mikor elcsöndesedik minden és belegondolok abba, hogy ott hagyom ennyi időre, vad idegenekre...annyira rossz anyának érzem magam. Olyan hülyeség ez, de most mit csináljak, ha ennyire vegyesek az érzéseim.
Persze ezeket probálom elhesegetni és a pozitív gondolatokat előtérbe helyezni. Majd csak lesz valahogy. Csak felhívnak, ha nagyon sír. Lehet nem is lesz gond. Stb.
Dave tartózkodva áll a dolog előtt. Mikor még nem tudta, hogy működik ez nagyon várta az ovit. Aztán szülőin mondta az óvó nénink, hogy adagoljuk a gyereknek, hogy mi is fog történni, ne érje váratlanul. Mikor közöltem Dáviddal, hogy Én bizony haza fogok jönni, akkor azt mondta Ő nem megy oviba. Azóta annyiban változott, hogy mikor kérdem ki megy oviba, mosolyogva mondja, hogy Ő, de mindg megkérdezi Anya Te elmész? Ilyenkor a szívem szakad meg persze, de Ő ebből semmit nem lát, mert mosolyogva azt válaszolom: "Igen Életem, de délután Anya mindig megy érted!". Huh... :'(
Hát Csajok! Életünk egyik...első legnehezebb elvállása vár ránk szeptemberben...ez már biztos! Hajrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése