Baleset és készülődés

Pár hete nem jelentkeztem. Ennek fő oka az, hogy október 25-én eltörtem a felkarom. Pillanatok alatt megvan a baj és ezt most Én is megtapasztaltam. Kint főztem a konyhába, Apa és a fiúk pedig bent voltak a kis szobában. Bejöttem kérdezni Apától valamit és mikor kifelé indultam elakadt a lábam a TV kábelbe és elvesztve az egyensúlyom neki estem a komódnak. A felkarommal érkeztem a szélének, majd a fejemet ütöttem be az ajtóba. Egyből oldalra néztem, amikor is láttam, hogy a karom elég furcsán áll, kiabáltam Apának, aki jött rohanva. Kérdezte megijedve mi a baj, majd mondtam, hogy hívja a Mentőket, mert szerintem eltört a karom. Nyugton feküdtem, mert úgy elviselhetően fájt csak, próbáltam nyugtatni a síró gyerekeket, akik kérték, hogy álljak fel, nagyon megijedtek. Közben ki-be lélegeztem ezzel nyugtatva magamat is, és próbáltam mozgatni a lábaim, felmérni, hogy hol fáj, mire a mentősök kiérnek. Gyorsan kint voltak, felültettek, felkötötték a karom és felállítottak, majd indultunk is a kórházba. Apa jött velem, a gyerekek, pedig a szomszédunkkal maradtak, míg a Tesóm átért hozzánk. Aggódtam...nem magamért persze. Aggódtam Emiliért, hogy jól van-e, nem ütöttem e meg a hasam. Nem fájt, így reménykedtem, hogy nincs baj. Másod sorban pedig aggódtam a fiúkért, hiszen nagyon megijedtek. Apa beszélt a nőgyógyászommal, aki hála az égnek pont bent volt egy szülésnél, így mondta, hogy megvizsgál és ránéz Emire is. Bent a kórházban várnunk kellett kicsit, majd behívtak a traumatológiai rendelésre. A doktor kikapta a kezemet a kötésből és elkezdte nyomogatni, mondta, hogy engedjem kinyújtani.....mondom, hogyan mikor fáj? Katasztrófa volt a hozzáállása. Ezután elküldött röntgenre. Ott nem akarták megcsinálni, mert, hogy kismama vagyok. Felhívtam a dokim, aki mondta, hogy lehet, így aláírattak velem valami beleegyező nyilatkozatot és megcsinálták. Utána vissza a traumatológiára, ahol várnunk kellett ismét. Közben szólt telefonon a nőgyógyászom, hogy menjünk fel, mert neki lassan mennie kell. Ekkor elkérezkedtünk és felmentünk az ultrahangba. Soha semmi nem fájt még úgy, mint mikor hanyatt kellett feküdnöm, hogy meg tudjon vizsgálni az orvosom. Semmire nem tudtam figyelni csak a fájdalomra. Lényeg, hogy Emili jól volt. 

 26+5 hetes

Vizsgálat után vissza a traumra, ahol közölték, hogy sajnos bent kell maradnom és operáció is szükséges. DE...mivel szombat volt és ügyelet, ezért ki kell így bekkelnem hétfőig. Az állam leesett, de muszáj volt, mivel kismama vagyok és meg kell várni a főorvost és az altatósokat. Nem tudtam, hogy fog ez menni, de persze megértettem a helyzetet. Az elkövetkezendő két nap rémes volt. Nagyon fájt...nem tudtam egyedül semmit sem csinálni. Apa 3 óránként járt be hozzám és segített felülni, WC-zni, enni és inni. A nővérek mosdattak reggelente...szóval nehéz napok voltak. Hétfőn éhgyomorra voltam éjféltől már. Se fájdalom csillapító, semmi. Az utolsó voltam, akit megműtöttek, ez kb. déli időpontot jelentett. A műtőben mindenki arcán láttam a nyugtalanságot, az altatós doktornő elmondta, hogy kockázatos a műtét...Sírtam. Féltem. hogy mire ébredek fel. Rendes volt, mert kisebb dózist adott és azt is csak akkor mikor már muszáj volt. Ébredeztem már mikor éreztem, hogy kalapácsolják a karom, majd hogy varrnak össze. Érdekes élmény volt. Majd pár perc múlva ébren is voltam, kérdeztem, hogy mi van Emivel, mondták, hogy hívják a nőgyógyászt, aki majd jön és megvizsgál. Közben kiderült, hogy a dokim szabin van, de küld maga helyett mást. Estig senki nem jött...állítólag mindenki műtőben volt, hát nem tudom. Szerencse, hogy Emi rugdosott, így nyugodt voltam. Majd jött az egyik legbunkóbb orvos és megvizsgál. Közli, hogy zárt vagyok és a gyerek is rugdos, akkor szóljak, ha keményedek, görcsölök vagy vérzek. Hát köszönöm szépen. Mindegy is. Másnap már éreztem, hogy sokkal jobban vagyok. Napról napra egyre jobban mentek a dolgok. Szerdán haza is engedtek, aminek nagyon örültem. Otthon gyorsan javult az állapotom, ennek köszönhetően mától dolgozom ismét. Nehéz két hét áll mögöttünk, de mára ismét önellátó vagyok és ennek nagyon örülök.

Míg otthon voltam nem tétlenkedtem. Elkezdtem kimosni Emili ruháit. Megjött az ágyneműje és az overálja is, és találtam egy csodaszép pillangós fali matricát is az ágya felé. Egyre jobban látszódik a jelenléte a szobában és emiatt boldog vagyok nagyon. Annyira várjuk már! Ma betöltöttem a 29. hetet. Az utolsó húszas hét és aztán kezdődik a nagy visszaszámlálás.